Tarján Tamás

Az 1949-ben született P. Papp Zoltán negyedik kötete a Tükörrepesz (Masszi Kiadó). A kritikus jól teszi, ha megfontolja, mit vet papírra, hiszen a Kritikus(i) pozíció epigrammája így gyakorolja a ius murmurandit: “Mikor igaztalan kritikát olvasok / magamról, vagy másokról / eszembe villan, ahogy a / mocsárilepke pimaszul / a kajmán szemfolyadékát issza, / ilyenkor a félelmetes fogak / hiábavalók”. Mocsárilepke-röptünkben a literátus céhbeliség más ötlet- és játékverseivel is találkozhatunk (Vesevers, Próza-vers, Rím-roham stb.). A szerző roppant fogékony a betűk, hangzók, jelek hancúrozására, rendre beáll közéjük, lássuk, mire mennek együtt. Itt rím, rímjáték még a konvencionális Rossz passz négy sz-e is (vagy nem erre jár az esze?), a Naplózó naplopó naplót lónapot-tal, ló-napló-val (és Nap lóval) együtt jelenít meg, a Toronto boncolgató az erőltetett és pontatlan szó-metszésektől sem riad vissza. Persze nem ezek a szövegek alkotják a könyv javát, de ezekben is munkál a címbe emelt tükörtudat, illetve fragmentumtudat. P. Papp szinte valamennyi textusa bölcseleti értelemben fejezi ki, hogy (szükségképp) önmagánál kevesebb, töredék, repesz, maradvány – viszont e minőségében legalábbis kettős, mert tükre, virtuális hasonmása is magamagának. Sok szöveghely értelmezi ezt az elgondolást, így az Alkalmi definíció: “A költészet – vulkán”: leegyszerűsítve: olyan monumentális, misztikus, dinamikus egész, amely termelni, kilövellni (káprázatos) törmeléket (“repeszt”) képes (és: “ha rég kihunyt, megközelíthető”).

P. Papp a (H)epigramma tanúsága szerint is kedveli az elmésségek, a formajátékok, a versüzenetek sokszínűségét – minden filozófikus és nyelvi kicsengést a mondhatóság szkepszisének rendelve alá. Ebbe a gyakorlatba be-beférkőznek kopottabb ötletek is (Szex tett szonett), félreütések (Passolini bugyrai – részint olaszos szövegkörnyezetben honnan a két s?), ám elég egyet lépni, s már olyan versek következnek, mint például A tagadás mámora (“istent se igazol tanú, / ami biztos, az a gyanú”/. A tükrösség és a repeszesség ideáját hordozza – a cím is kivallaná – az Allegro allergia, mely számot ad e költői műhely intellektuális humoráról, önkritikai erejéről (burkoltan a meghódítható távlatairól).

A gyűjtemény megnyerő hangoltsága, vonzó tónusa ellenére nem ártott volna, ha az ötletgazdag kisformák több maradandó költeménytől kapnak tartást. A Sorskovács, a Tájkép hálóval, a Gyűlölt temetők táján szerencsére ciklikusan tömörödnek az ilyen művek, melyekből a Mozgó célpontok és a Játsszunk a gondolattal lép legerősebb szövetségre az olvasóval.

(KÖNYVHÉT VI. ÉVFOLYAM 6. SZÁM, 2002. MÁRCIUS 21.)

Főlap