Koppány Zsolt
Amióta divatba jött, hogy a
színészek is írnak, nemegyszer nagyszerűen, gondoljunk csak Gábor Miklós
könyveire, nem beszélve Latinovits legendás Ködszurkálójáról,
az egyébként kitűnő művész, Papp Zoltán is toll után nyúlt. Él azonban
Csepelen egy ember, aki mint a membrán érzékenyen közvetít Isten és ember
között, de neve azonos a színészével. Így lett aztán belőle
P. PAPP ZOLTÁN
aki túlságosan szerény
ahhoz, hogy mindez egy pillanatra is érdekelje. Jó neki. Sportember,
szörfbajnok, 2004-ben ötvenöt éves. Nem törődve korral, saját korával, a
kánonnal, a pénzügyi lehetőségekkel, megalapította a Dunatükör című
folyóiratot, meseszép színes mellékletekkel, ismert és ismeretlen
költőkkel-írókkal, kiváló interjúkkal élteti lapját, immár két esztendeje.
Pedig állami támogatást nem kapott egyetlen fillért sem. Mégis! Aki tud a
lapról, küldi kéziratát, pedig nincs honor, csak a megjelenés dicsősége, mely
színvonalat jelent. P. Papp Zoltán főszerkesztő elsősorban költő. Ötödik
kötete, a rendkívül kihívó című Hamulékony
portünet. Kemény födéllel áldva, kitűnő minőségű papíron, készítve az
öröklétnek. A Napút Kiadót dicséri a
könyv, mely a jelentős Napút folyóirat
gazdája is. A címadó vers egyben a kötet legnagyobb műve is, noha csupán négy
sornyi: „Rászedett élő/ kétezer év hazudik/ mennyet remélő/ portól ég hamuig".
Metafizika, de fölfejthető. Talán a kereszténység csődje. Hogy itt tartunk,
ahol. Isten nélküli világban. És nemcsak hazánkban. De itthon főképp. P. Papp
nem Krisztust és a megváltást annuláltja, de kétezer év összes kínját,
reménytelenségét kéri számon. Istenen? Is. Egyházakon? Is. Önmagán, és a
hasonszőrűeken. Mindannyiunkon. Akik bort iszunk és vizet prédikálunk. A reménységet
azonban nem hagyja veszni. Többet várt. Szebbet. Azt, ami a megváltott
emberiségtől elvárható lett volna. A kötet felütése, a Mi múlik című vers
egyetlen óriási legyintés. „mi múlik egy hajtincsigazításon/ hány sors fordul
a versek/ csillogásán a mályvák illatán/ mit számít a fekély annak/ ki
szakadékba zuhant/ mit számit még egy hazugság/ még ha magunknak szól is/ hogy
is fájhat a fának kérge/ a szerelmesek késnyomain/ számit ha egy-két hang
elnémul/ ha ugrik a tű a mindennapok lemezén/ mi múlik azon ha egy szín/ eltűnik
a fehérből/ ha kimaradsz a jövőből?/ észre sem veszed”. Higygyünk a költőnek?
Hiszünk is meg nem is. Mert nagyon sok múlik mindenen. De ma már a világhoz
képest is minden jelentéktelen. A kozmoszról most ne is szóljunk. A kicsiségek,
a morzsák állnak össze sorssá. Ezt nagyítja föl a költő. Öniróniával
ellenpontozza legyintésével azt a futó, sőt rohanó kapcsolatrendszert, amit
életnek nevezünk. El is jut a
Sorsfejtés-ig. „Mennyi utolsó szó végső kifulladás/ nemek puha ökle/ lehetetlenek tompa kése/ sohák szelíd fojtása/
hiábák lassított legyintése// hány halállal haltál már/ csak a reggel döbbent
rá/ még mindig élsz/ aztán megiszod aznapi/ első kávédat". Ez a vers
tényleg rólunk szól. Papíron piszmogóknak. Akik ismerjük a nem, a soha, a hiába
szavak gyomorba térdeplő, fulladásos reménytelenségét. A sors kódját. Melyet
most P. Papp Zoltán kulcsot adva feltörésre ajánl. A nyolcvanegy oldalnyi vers
öt részre tagolódik. Öt fejezeten át rejtvények, öngúny, transzcendencia,
esszéisztikus betétek, prózai kiszólások. Einstein is költészetté válik az Ekvivalenciában. Az elejéről: „E=m x c2
// ez költészet/ melyre a halott anyag föléled// tömeg energia/
ekvivalencia/.../", Rajzos verse, Az örök élet arcéle az „örök” szó megannyi veriánsából kirajzolódott
profil. Aztán az aforisztikus verscsirák. „Ki vagyok én? Még égnyelő, majd
földnyelet." Némi nyelvi leleménnyel megoldott bölcselet. Az írás, mint
olyan, fölnagyul: „Aki ír, mindennap beszélni tanul,/ az érett költő végül
elszótlanul.” P. Papp Zoltán mesteri fokon bírja a nyelvet, miáltal a
kifejezés tágassága szinte beláthatatlan. Birtokában a formának, új szavak
kiötlése és a tartalom egysége emeli verseit valódi költészetté. Milyen P. Papp
Zoltán Agglegénye? „addig biztatgattak
a nők hogy/ bárkit megkaphatok míg/ végre elhittem s azóta/ senki sem
hiányzik.” Szarkazmussal sem szűkölködik a költő. Mondhatnánk úgy is, hogy több
húron játszik. És sohasem hamisan. A Mini soá
a holocaust hatvanadik évfordulóján veszélyes vers. Blaszfémia akár. Mert
szent. Mert senki másra nem vonatkoztatható, csakis és kizárólag a zsidóságra.
Tűzben égni! Ez a körülbelüli jelentése a héber eredetinek. P. Papp Zoltán
kikacsintós versét tegyük sokszoros idézőjelbe. Mert ez a három sor nem tehető
a soá mellé még viccből sem. Talán jobb lett volna a genocídium szót használni.
De még ez is erős lett volna. „Nap mint nap/ mikróbamilliók/ kerülnek a
mikróba". Persze ez az irónia messze túlmutat önmagán, nem vicc ez mégse,
kicsiben jelzi a pusztulás-pusztítás megállíthatatlan körforgását. Ha az ember
nem is állat, de úgy tesz. Archaikus ősösztönből. Védi a területét, háborúzik.
Népet irt. Népeket. Hogy neki több maradjon. Gonoszság? Istentelenség? Utóbbi
inkább. Az ember még nem nőtt föl az emberhez. Az Ingyenes kábítószerrecept szenzációsan kebelezi be Kosztolányi
Hajnali részegség című nagy rapszódiájának megfelelő sorait. Vendégszöveg
tehát, de P. Papp Zoltán megteszi azt a szívességet, hogy kurzivál. Mert így
illik. Alapvetés. Alcíme, zárójelben: minden könyvtárban beváltható. Falcsík Marinál írhattuk le, hogy a vers
éppúgy elvarázsol, mint bármely kábítószer. Erre most külön receptként
megjelenik egy önálló versben, a másik költőtől. Így kezdődik: „Drogra vágysz?/
Elmondanám ezt nékedl repülhetsz
lehetsz a verstől is részeg/ ha már érzed/ hogy lágy, álombeli mézek igéznek/ csak szippantsd a sorok nedűjét/.../”.
A vers tovább forrong, majd a tiszta szesz, az esszencia a végén kicsapódik. „úgy érzem én, barátom, hogy a porban/ ,hol
lelkek és göröngyök közt botoltam/ eleddig nem a borban, drogban/ a költészetben
leltem hű társra/ olykor boldog voltam/ de sohasem árva”. Ennek ellenére P.
Papp Zoltán nem örömköltő. Hanem igazi. Ahogy ezt meg is írja Egy napon című négysorosában: „egy napon/
tollad magától írja/ fehér papírlapodra:/ most
fölvezetnek”. Ismét egy vendégverssor, P. Papp Zoltán Pilinszkyt idézi
meg, s ezzel föltette arra a bizonyos „i”-re a pontot. Az író sorsát rajzolja
meg, mely az igaziaknál a valóságos beteljesülés.
(CET 2004/4-5-6. szám)