Az ember, aki nem a “net”-en szörfözik

Nyirkos derű. Soraiba beszüremlik valami végtelen szomorúság. Pedig sportember! Szörfbajnok. Hullámok lovagja. És verset ír. Csak nehogy úgy járjon, mint Thomas Mann katonatisztje, aki fölpattant és elkezdte olvasni verseit. Megbukott mint költő, mert nem versek voltak azok, csak amolyan rossz rímekbe szedett nyögdécselések. És elbukott katonaként is. Harcedzett férfi ugyanis nem írhat verseket. Rilke kivétel itt, de ő is villámgyorsan abbahagyta a katonáskodást. P. Papp Zoltán azért mégsem katona. A szörfözés, a sport mégsem hadsereg. (Ötvenhat egyetlen költő-mártírja, a huszonhét évesen elesett Gérecz Attila öttusa-válogatott kerettag volt. Versei közt százados jelentőségűek is sorakoznak.)a

P. Papp Zoltán Tükörrepesz című negyedik könyve (Masszi Kiadó, 2001) tovább tágítja a szorongás körét. A költő fölhúzza a “mennybeballagót” és nekivág, a kiteljesedés végső határai felé tör. A tagadás mámora kétsorosokban hullámzik: “Elfáradtam, haza megyek, / lerántom a köpönyeget. // Kialszom a felnőtt létet, / farral a virtuális térnek. // Régmúltból formázok mostot, / gyermekként voltam boldog. // Foncsor hibás emlékképek; / a kisdobos, a bambis részeg, // homokvárat, árkot épít, / ledöntve a száraz régit. // Nem volt az imperatívusz, / hogy a jó plusz, a rossz mínusz. // Nem kellett oktatnom, írnom, / cipelni megannyi kínom. // Mondják, bűnben fogantam, / létpermet indázó gazban. // Eleddig nem találtam / bizonyítékot a vádban, // de istent se igazol tanú, / ami biztos, az a gyanú.” Profanizmus és istenhit. Tamáskodás és bizonyosság. Tudja, hogy a megváltás megtörtént. Innen pedig egyenesen ered, hogy a fogantatás nem bűn többé. ’ is tudja, de a biztos is gyanús. Ezért hát a túli. Ami megfoghatatlan. A többit tudjuk. Úgy-ahogy. Mámorosra tagad. És a mámor mindig jólesik. A kijózanodás annál feszélyeztetettebb.

P. Papp a ma oly divatos és szűnni nem bíró szövegköltészetet is kitűnően műveli, de nem hagyatkozik csupán tipográfiai trükkökre. Erőnyerő című versében az agresszió ellen indít amolyan játékos magánháborút. “hello szió / agresszió // izgató jó / mire mi jó / agresszió (...)” Ébert Tibor szófölforgató hajlama ebbe a költészetbe is átsugárzik. De P. Papp inkább gondolati költő. Intellektualizmusa persze nem akadémikus. Modern. Még innen. XX. századi, de nem poszt. Olyan modern, mint a farmernadrág. Lehet elegáns ma is, de lehet szakadt. Ki miért és mikor ölti magára. A költőnél mindkét kifejezésmód magától értetődő. Kórházban. Ez amolyan esszencia. “Egyedül a liftben, / születés és halál / emeletei között / várni, várni, / s nem tudni / mikor és merre indít / az ügyeletes szerelő.” Aforisztikus grádicsok. Egyfelvonásosa a létezés abszurditásának. A Játsszunk a gondolattal Ady Endre hörgő lihegése, Latinovits hangján. “Egy kis batyuval útra kelni. / Fogkefe, szappan, más semmi. / Se pénz, se plasztikkártya. // Hátrahagyni minden ingóságot, / szilárdnak vélt biztonságod / fényrácsos bölcsőjét. // Meddig jutsz, mivé leszel, / ha nem vétkezel, / szomjad, éhed mint oltod? // A lehetséges legjobb világot / koldusként megtalálod, / mint Assisi Szent Ferenc?”

Ha a költő nem is írta volna ki a nagy itáliai szent nevét, akkor is őrá asszociáltunk volna. Annyira nyilvánvaló. És a kétkedés. Keresése az Úrnak. Assisi Szent Ferenc belső monológja is lehetne ez a vers. Ha ma élne, ha ma vonulna ki a világból, a ma eszközeit hátrahagyva, így szólna, reményeink szerint. Egy erkölcsös múlt és a “részekben” sem lobbanó jelen összeszikráztatása ez a költemény. P. Papp Zoltán a Tükörrepesszel végleg betagozódott a kortársi magyar irodalomba. Észre kellene venni végre már. Mert ilyet is tud. (H)epigramma. “Az életbe könnyű belehalni, / a halálba nehéz beleélni / magam. // Igaz, a halálba egyszer beleélek, / halálom szüli az öröklétet, / ha van.” Tudja ő a választ. Fél. Beleborzong. Fölriad az éjszakában. Mert nincs menekvés. A hit oldószer. A töményet elviselhetőbbé teszi. Ezért a kapaszkodás.

P. Papp Zoltán a nyugat nagy nemzedékein iskolázott költő. Persze még rengeteg hatás. A halállal kézen fogva ballag. Izzadó tenyér. Mindkettejük tenyere. Nem ráncigálják egymást, csak mennek szép csöndben az úton. A költő néha mozdítja alkarját. És akkor írni kezd. Aztán szörfözik egyet, de nem az internet virtuális hullámain. Igazi vízen, férfiasan beleállva a deszkába. De az eljegyzés fölbonthatatlan. Ha az ember kérője a mulandóság.

Koppány Zsolt

(NAPÚT 2002. 4. szám)

Főlap