Filip Tamás

Egy hal(l)hatatlan hang
P. Papp Zoltán: Tükörrepesz (Masszi Kiadó, Budapest, 2002)

Egy költő, aki nem az irodalom felől érkezik az irodalomba. Ez manapság már-már szokatlannak mondható, pedig egy költő miért is ne lehetne mérnök, tanár, banktisztviselő, biztosítási ügynök, vagy akár rendőrségi fogalmazó? S ha a költőnek éppenséggel van valamilyen irodalmon kívüli foglalkozása, az miért is ne lehetne előny az ő és olvasói számára egyaránt? Hiszen így nem húzzák az elvárások ballasztjai, és számára az irodalmi tevékenység anyagi értelemben nem egzisztenciális kérdés. P. Papp Zoltán kívül-léte olyan dolog, amit nemhogy nem kell elfogadnunk (ő sem teszi), hanem az irodalom véleményformálói által manipulált közeg nyilvánvaló tévedése. A Tükörrepesszel már a negyedik kötetéhez érkezett. Útja egyértelműen és egyenletesen emelkedik. Ez már olyan állomás, ahonnan érdemes körültekintenie, illetve számunkra is olyan pont, ahol érdemes figyelmesen megszemlélnünk a szerzőt és művét.
A kötetcím gazdag asszociációs mezőre, vagy inkább tengerre utal, hiszen a víz bősége, hatalma egy szörfbajnok számára a testi-lelki rokonság világa. Szabadság és végzet egyszerre. Tükör és töredék, önarcképek villódzása, fragmentum-világ, amelyben mégis a teljesség reménye csillan föl minduntalan. A repesz-motívum pedig a valós és virtuális háború következménye - talán. Az életbe érkezés, a születés "önfeledt rángásai" a hadifogságból hazaérkező, majd hirtelen újra szem elől tévesztett apa alakjára utalnak vissza. Amikor a széttört tükör repeszei elkezdenek szúrni, akkor leül a számítógépe elé, és elkezd dolgozni. Költészetében leggyakrabban az eltorzuló, széteső, jelentőségét vesztő világ diribdarabjaihoz nyúl hozzá. Fölemeli a porból, megforgatja kezében, értelmezi, majd óvatosan visszateszi oda, ahonnan fölvette. Illetve… nem is pontosan ugyanoda, hanem inkább oda, ahová valójában tartozik. Hozzáadja az érzékelés-értékelés-értelmezés többletét és valódibb életet ad minden töredéknek.
Bámulatos, ahogy a köznapi lét eseménymorzsáit meg tudja verselni. A fűnyírás banalitását képes világpusztulássá növeszteni olyan erővel, hogy az olvasó az "igazibb az igazinál" szupra-valóságaként élheti meg eme unalmasnak tekintett kerti tevékenység következményeit. Máskor pedig, egy megrázó versben halálos betegségtől szenvedő munkahelyi felettesétől búcsúzik, versben jóvátéve az utcai szembesülés elől menekülő valahai cselekedetet. A szégyen újraélése emlékezetesen szép opussá izzik föl a Jó főnököm kísért című versben. Igen, az erkölcs parancsával szemben gyakorta alulmaradunk, a föld gyakran megnyílik alattunk, de a szó hatalma, varázsereje "gyűljetek körém, … égessetek rángjatok" megvédi a végső pusztulástól, a teljes eróziótól. P. Papp Zoltán magától értetődő nyugalommal hisz ebben, miközben egy másik vers-vonulatában játékos énjét engedi fölbukkanni a szavak tengerének csatakos hullámaiból. Miközben játszik, a közlés bizonytalanságát éli meg önfeledt, de mégis kontrollált módon. E rövid közbevetés után folytassuk a súlyos versek felvonultatását. A Búcsú nélkül-ben határhelyzetig jut el, az oda vagy vissza, előre vagy hátra kérdéséig. Egy megelőlegezett tapasztalat birtokában írhatta meg, milyen az, amikor az ember egyedül van a tengerben és életéért küzdve, s a küzdelmet már-már feladva "katedrálisok türelmének" érezheti magát, amikor azonban az Úr úgy dönt, hogy még maradnia kell. Mert igenis van irgalom. Sőt, csak irgalom van. A között-lét, az eldöntetlenség állapota, az összesűrűsödő várakozás perceit egy kórházi liftben is megérhette a "születés és halál / emeletei között", mikor az "ügyeletes szerelő" kezében van az átmenetileg elakadt sors. Aztán, érzékelve, hogy ő és az általa képviselt erkölcsiség is mozgó célponttá válik, eltűnődik azon, hogyan lelhetné meg a "képzelhető szándék szabályos lüktetését". S ha föntről néz szét egy faragott karfájú nagypapa-fotelből, bizonyos értelemben megismételve az emlékezetes Nagy László-i függőleges utazást, az is csak átmeneti megkönnyebbülés, hiszen "sárszigetek úsznak" a magasban is, és "éhes villámpókok" falják föl a levegőt. Megint csak a vers menedéke, az újra megfoganás törékeny képzete marad a költőnek. A "maradni folytatni" kérdése később is felbukkan újra meg újra; oly gyakran áll meg szellemi, virtuális útkereszteződésekben ez az utazónak mohó, költőnek józan ember. Ösztönösen vagy tudatosan, de mindig a jót választja, a "mért ne legyek tisztességes" örök parancsát sohasem tolja el magától. Ez az erkölcsi imperatívusz azonban olykor úgy tódul be a versbe, hogy a közölni vágyás gyorsasága miatt nincs ideje magába szívni azt az esztétikai többletet, amitől a kötet súlyos darabjai fénylenek (Jeroda tanúi kongresszusi terme, Hitimitátorok). Persze mindez inkább alkati kérdés nála, hiszen meglehet, hogy inkább a kezét engedné levágni, minthogy felhagyjon az efféle - egyébként nagyon jellegzetes - versek írásával.
Két emlékezetesen szép portrét is tartalmaz a könyv. Az egyik éppen a nyitóvers, a Napraszületés, amely az atyai barát, Ébert Tibor világának hiteles átélése, csöndes ünneplése a nagy szófölforgató mesternek, akinek hatása a kötet játékos versein is megérződik. A másik portré, a Vár 99 teremmel, a jelen sorok szerzőjéé, aki egy kanadai utazás során jelent meg P. Papp Zoltán képzeletében, mint írnok, aki "képzeli, legalább tanú lesz / a tanúságtételben". A tanú, az írnok szerepe azonban főleg P. Papp Zoltáné, aki a kaotikus világ krónikásának szegődött új kötetében.
A krónikás szerep jellegzetes megnyilvánulásai az epigrammák, amelyek par excellence üzenetek. Humorosak, rezignáltak, olykor a szó legnemesebb értelmében szórakoztatóak (Alkalmi definíció, Kritikusi pozíció, (H)Epigramma). Nem állom meg, hogy a Kritikus(i) pozíciót ne idézzem teljes egészében: "Mikor igaztalan kritikát olvasok / magamról, vagy másokról, / eszembe villan, ahogy a / mocsárilepke pimaszul / a kajmán szemfolyadékát issza, / ilyenkor a félelmetes fogak / hiábavalók." Mesteri ez a hat sorba tömörített világértelmezés, hiszen a szembenállás és együttműködés kettősét groteszk bájjal ütközteti meg, ráadásul képes hozzáadni a pályatársakkal való szolidaritás oly gyakran hiányzó színárnyalatát is.
Az eltéveszthetetlen hang jellegzetességeit mindig a részletek adják meg. Szívesen idézem föl a Képszakadás gyönyörű indítását: "Esőket tisztít a szél, / szeleket fürdet a zápor, / a múlt észrevétlenül / kimosódik a mából." Vagy az Egy barátom Kanadába emigrál férfiasan szemérmes vallomását: "Sehol a világon ennyi szomorú költő / nem dalol a föld alól, / nem találok még egy Kossuth teret, / ahol Édesanyám könyvemet kínálja". Vagy éppen az Erdő mélyén érzékletes metonímiáját: "Csak a kandalló fakó / hangjait figyelem". Remek a sodró lendületű Allegro allergia záró sorainak szinte kegyetlen öniróniája: "s futni a csattogó / dicsőségvagonok után / az önáltatások kanálisában / szélre várva vitorlázni / s nincs megállás / hacsak valaki aki fontos nekem / végre jól kimosolyogna".
A kötet sok verse tekinthető önarcképnek, még ha csak tükörrepeszek által fölvillantott töredékes önarcképnek is. Mind közül a legszebb, legteljesebb az Emléktábla. Egy "békebeli ház" története, és egy "fura fickóé", aki versírásban megnyilvánuló "különlegesen kegyetlen kórt érzékeny egyének közvetítésével az itt élt Áprily Lajostól vagy Jékely Zoltántól kaphatta el." Ebből a kórból azóta sem sikerült kigyógyulnia…
P. Papp Zoltán új kötetével határozottan kopogtat azon az ajtón, amelyet a nem irodalom felől érkezők előtt oly szorgos igyekezettel próbálnak kulcsra zárni azok, akik fenntartják maguknak a jogot, hogy megmondják, kiknek jár a beavatottság, a céhbeliség státusza. A kopogtatás, mint jeleztem, határozott, de nem erőszakos. Akinek van füle erre a hangra - hát hallja meg végre. P. Papp Zoltán ugyanis a "vizsgaverset" megírta már.

(Új HOLNAP 2003 NYÁR)

Főlap