Akit a költészet éltet

A budapesti születésű, és a fővárosban élő P. Papp Zoltán szellemi szabadfoglalkozású költő, a Magyar Írószövetség és a Magyar Mérnöki Kamara tagja. Több mint harminc éve foglalkozik irodalmi publikációval, köteteket jelentet meg, és emellett sikeres lapszerkesztő. Néhány éve indította útjára a Dunatükör című nívós, országos terjesztésű folyóiratot, amelyben a hazai kortárs irodalom legrangosabb szerzőitől olvashatók művek. Az ötvenes éveiben járó, mérnöktanár végzettségű poéta, lapkiadó és főszerkesztő húsz évig tanított középiskolában, főiskolán, egyetemen, jelenleg tervezésből él, és hite szerint a költészet élteti.

***

- Egy irodalmár életét, főleg ha a költészettel jegyezte el magát, meghatározzák a korai évek élményei. Miként emlékszel gyermekkorodra?

- Apa nélkül nevelkedtem. Nagymamámnak köszönhetően előbb iratkoztam be a könyvtárba, mint az iskolába. Ötévesen már olvastam és nagybetűkkel írtam. Édesanyám is verselt, nagymamám inkább a prózaírással próbálkozott, de a művek családi olvasókörön belül maradtak. Anyai biztatásra tanultam rajzolni, hegedülni, ministrálni. Édesanyám a legtermészetesebbnek tartotta, hogy a fia kitűnő tanuló, s a mérce nem is lehet alacsonyabban, sem gondolkodásban, sem erkölcsben, s a belső tisztasághoz a külső is párosult, így mindig fehérben járatott. Hófehér ing, csakúgy, mint a nadrág, zokni, cipő. Tanítóimat is rendre arra kérte, hogy legyenek velem szigorúak, és bátran követeljenek. Ezek után, nem lepte meg édesanyámat, hogy a tízszeres túljelentkezés ellenére felvettek az ország akkoriban egyik legfelkapottabb kirakat-középiskolájába. Az önálló ismeretszerzés mámoros öröme, az ellenállhatatlan tudásvágy csak az érettségi után alakult ki bennem. Mérnöki diplomám a megélhetéshez, a tanári pedig a szellemi nyitottság megőrzéséhez, az „adni jó” katarzisának átéléséhez kínált lehetőséget.

- Ehhez a katarzishoz bizonyosan hozzájárultak pedagógusok is. Találkoztál tanulmányaid során meghatározó pedagógus egyéniségekkel? Ez főleg annak ismeretében fontos, hogy végzettséged szerint a reáltudományok állnak közel hozzád, de aztán mégis az irodalom, a költészet ragadott magával. Ez a reália egyébként a verseiden is érződik, mert egyfajta babitsi logika, és precíz racionalitás ötvöződik bennük a mindig jelenlevő mondanivalóval.

- A középiskolában, a fővárosi Kossuth Technikumban találkoztam azzal a tanáregyéniséggel, aki meghatározó szerepet játszott az életemben. Fehér Ferenc filozófus, esztéta, Lukács György asszisztense keltette fel mélyebb érdeklődésemet az irodalom, a költészet iránt, amely máig áthatja napjaimat. Hozzá fogható, szuggesztív előadó az egyetemi tanulmányaim során sem mutatkozott. Számomra a köröttem, s bennem lévő világ nem más, mint versanyag. Három évtizede rendszeresen publikálok irodalmi folyóiratokban, önálló kötetekben. Legutóbbi kötetem Vershatalom címmel a napokban jelent meg. Öt éve alapítottam a Dunatükör című országos, irodalmi, kulturális és művészeti folyóiratot, amelyet többedmagammal, azóta is szerkesztek.

- Nem jár jó világ manapság az irodalmárokra, s a költészet sem idézi a múlt század eleji időket, amikor még a nagy formátumú Tisza István miniszterelnök is hadba szállt Adyval egy-egy vers kapcsán. Mintha ez a közéletet megrontó politikai szekértáborvilág az irodalmi életet is jellemezné, és ez egyáltalán nem segíti elő azt a hivatást, amit véleményem szerint az irodalomnak a társadalmi békességben, az emberek jobbá tételében kellene betöltenie. Neked mi erről a véleményed?

- A hazai irodalmi élet, modern korunk sokirányú fojtogatásától szenvedve, egyre belterjesebbé válik, íróink már egymást se nagyon olvassák. A szekértáborok inkább elszegényedő gazdasági egységként, mintsem szellemi műhelyként működnek, tisztelet a kevés számú kivételnek. Nem ritka az sem, hogy a sokfelé publikáló szerzőt, a szerkesztők nyíltan felszólítják, döntse el, milyen zászló alatt kíván hajózni. A beszűkülő, elmaradó finanszírozási források fölötti marakodás szétdarabolta az írótársadalmat. Pedig nagy szükség lenne az egységes, határozott, markáns hangra, amely felhívja a figyelmet arra, hogy az irodalmi kultúra, a nyelv elsorvasztása hosszú távon nemzeti létünket veszélyezteti.

- Mindez felveti az irodalmárok hitelességét, az alkotói rang valódi értékét. Azt, hogy a jó költőnek, írónak tartott irodalmár valóban az-e? Köztudott, hogy egy kis rafinériával, és sok pénzzel manapság hamar lehet sztárt fabrikálni szinte bárkiből. Hang nélküli énekesek, csúnyácska szexidolok, és persze olvashatatlan irodalmárok mindig feltűnnek, és ideig-óráig sztárolt váteszként csillogtatják talmi hozományukat. Ha az irodalmi díjakra gondolunk – ide értve a Nobel-díjat is – hamar egyértelművé válik, hogy a minőség mellett egyéb meggondolások is érvényesülnek az odaítélésnél. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy az elismertségnél a politikai szempont sokszor nagyobb szerepet kap, mint a szakmai kvalitás.

- A jó költőtől elvárják, hogy legyen hiteles, eredeti, ugyanakkor kellő megrendítő erővel és lehetőleg érthetően írjon. Az esztétikai műveltség, a nagy szókincs, jó, ha van, de e nélkül is lehet izgalmas, különlegesen egyedi írásműveket létrehozni. Teljesen szubjektív megítélés kérdése az, hogy ki kit tart jó költőnek. Hiszen nem azonos irodalmi-műveltségi alapokkal, érzelmi beállítódással, érdeklődési körrel közelítjük meg az alkotásokat. A művészi hatás végső soron az anyag ilyen-olyan rendezettségétől függ. Ezek térbeli, időbeli elhelyezés, arány, ritmus, ismétlődések, matematikailag meghatározható harmóniaviszonyok. Erre válaszol az emberi psziché: tetszik, vagy nem tetszik. A felfújt sztárok kihullnak az idő rostáján.

- Végezetül: milyen irodalmi terveid vannak?

- A József Attila-i „Nincs alku - én hadd legyek boldog!” program megvalósításához a költészetben hűséges társra leltem, benne még nem csalatkoztam. Ha ez irányú érzéseim nem változnak, akkor az írói tevékenység végigkísérheti életem.

Százdi Antal

(Megjelent a TEHETSÉG 2007/4. számában)

vissza